Hőség van ma, így nem nézegettem ki az ablakon - aztán mit látok, kicsi parkunk túl oldalán lévő ház lépcsőháza mellett teljesen elnyúlva fekszik egy tetőtől talpig fehérbe öltözött férfi - mellette álló úr próbálja talpra állítani, de nem sikerül, beszél hozzá, aztán ott hagyja és visszaballag a mi házunkba, követve egy már előbb erre tartó hölgyet. Kiszóltam az ablakon, hívtak-e mentőt. A válaszát nem akartam felfogni: "A mentő nem jön ki, ha az úr nem hajlandó bemenni velük a kórházba".
A Bálám szamara bámulhatott úgy maga elé, mint én.
Felhívtam én is a mentősöket. Az ügyeletes ingerülten kérdezte: hajlandó velünk jönni a földön fekvő, mert ha nem nem megyünk ki, mert közben lehet olyan súlyos eset, aki meghal egy felesleges kivonulásunk miatt.
Beszélgetésünk többi részét nem akarom részletezni - italszagtól kezdve hajléktalan kinézetig minden elhangzott.
Én azt mondtam többek között: kinek a felelőssége a a földön fekvő nem tudja megítélni az állapotát?!
A beszélgetésünk végén - miután "asszonyom maga nagyon értetlen" is elhangzott, elnézést kértem, hogy foglaltam a vonalat, lehet közben életek forogtak kockán.
Időközben kiderült az úr a földszinten lakik és miután megitatták - mint kutya a rongyot, mivel lábra állni nem tudott - két hölgy becibálta a lépcsőházba, melynek ajtaját valaki kinyitotta...
Ember, ha rosszul leszel valahol csak a te kérésedre, ha hajlandó vagy el is menni a mentővel számíthatsz segítségre?
Itt valami nagyon bűzlik Köpecen!
U.i.: városunk egyik mentőállomásától 2 percre lakunk.
2014. július 19., szombat
2014. július 17., csütörtök
Csütörtök délutáni elmélkedés
Az evangélium annyiszor írja le "ne félj", ahány nap van egy évben. Most esett le: én nem félek - köszönöm neked Uram - én féltek. Arra mi az orvosság azt is tudom ám! (Csak alkalmazása sokszor nem sikerül!) Remélni, h ami történik velünk, a szeretteinkkel az minden a javukra, javunkra válik. Ez nem lesz általában nyilvánvaló azonnal - azonban utólag visszagondolva rá kell eszmélnünk, h Valaki a tenyerén hordozott akkor is bennünket, és hordoz mindig, ha szívünket nyitva hagyjuk előtte, amikor úgy éreztük elhagyatottak vagyunk, lettünk.
A "magam alatt vagyok" érzés ma általános. A két leggyakoribb okozója pedig a félelem és a kimerültség.
A félelem érzését fokozza a tehetetlenség érzése! Nem szabad hagyni, hogy a félelem elérje, hogy feladd reményeidet és lemondj Istentől kapott látásodról! Tisztítsd meg a szemlencsédet, hallgass a szívedre! A gond nem az, hogy padlóra kerülünk, hanem a gond akkor kezdődik, ha ott is maradunk! Az élet meg olyan, hogy vagy talpon vagyok, vagy éppen felkelek. Más testhelyzetet ne ismerjünk!
Féltem szeretteimet, barátaimat, a velem nem szimpatizálókat is. Szeretném, ha türelemmel lennének, ha elhinnék, hogy Isten a jót készíti nekik. Remélem, h türelmetlenségükben nem égetik két végéről a gyertyát!
A tanács régi - lehet a mécsesek korában sokan még nem is látták az ifjoncok közül, h két vége van a gyertyának - elfelejtjük, hogy "úgy vagyunk megtervezve", hogy kell a héten egy olyan nap, amikor a pihenésé a főszerep.
(A fenti "elmélkedésemhez" azért segítségül hívtam ám a Mai Ige füzetecskét is. Minden napra tartogat valami buzdító üzenetet!)
Majd jövök!
ViszOlv!
Az evangélium annyiszor írja le "ne félj", ahány nap van egy évben. Most esett le: én nem félek - köszönöm neked Uram - én féltek. Arra mi az orvosság azt is tudom ám! (Csak alkalmazása sokszor nem sikerül!) Remélni, h ami történik velünk, a szeretteinkkel az minden a javukra, javunkra válik. Ez nem lesz általában nyilvánvaló azonnal - azonban utólag visszagondolva rá kell eszmélnünk, h Valaki a tenyerén hordozott akkor is bennünket, és hordoz mindig, ha szívünket nyitva hagyjuk előtte, amikor úgy éreztük elhagyatottak vagyunk, lettünk.
A "magam alatt vagyok" érzés ma általános. A két leggyakoribb okozója pedig a félelem és a kimerültség.
A félelem érzését fokozza a tehetetlenség érzése! Nem szabad hagyni, hogy a félelem elérje, hogy feladd reményeidet és lemondj Istentől kapott látásodról! Tisztítsd meg a szemlencsédet, hallgass a szívedre! A gond nem az, hogy padlóra kerülünk, hanem a gond akkor kezdődik, ha ott is maradunk! Az élet meg olyan, hogy vagy talpon vagyok, vagy éppen felkelek. Más testhelyzetet ne ismerjünk!
Féltem szeretteimet, barátaimat, a velem nem szimpatizálókat is. Szeretném, ha türelemmel lennének, ha elhinnék, hogy Isten a jót készíti nekik. Remélem, h türelmetlenségükben nem égetik két végéről a gyertyát!
A tanács régi - lehet a mécsesek korában sokan még nem is látták az ifjoncok közül, h két vége van a gyertyának - elfelejtjük, hogy "úgy vagyunk megtervezve", hogy kell a héten egy olyan nap, amikor a pihenésé a főszerep.
(A fenti "elmélkedésemhez" azért segítségül hívtam ám a Mai Ige füzetecskét is. Minden napra tartogat valami buzdító üzenetet!)
Majd jövök!
ViszOlv!
2014. július 16., szerda
Újra itt!
Kedves szeretteim, barátaim, követőim, akik már régen lemondtatok arról, h újra megjelenek itt.
Sokszor gondoltam arra, h újra kezdem, mert feledésbe merülnek a velem történtek, megváltozik a véleményem dolgokról - aztán 2012. januári bejegyzéseimnek még sem volt folytatása.
Most itt verem a billentyűket és fogalmam sincs hol, hogyan folytassam. Nem is fogok időrendi sorrendben haladni, hanem ahogy felidéződnek az emlékek, ahogy megérintenek a napi történések, majd úgy.
Ami most a legjobban foglalkoztat - és több mint két éve ez a fő - felnőtté cseperedett unokáim jövője.
C és menyasszonya D többedszer vágott neki huszonéves SEAT-jukkal Hollandiának, éppen ma 3 hete, h puszta szerény megélhetésüket, életbe indulásukat biztosítsák. Itthoni hányódásuk, élet általi edzésük külön regény.
Aztán másodszor készül B és társa is - mert itt szüleik és nagyszüleik (azok mi vagyunk) támogatása nélkül képtelenek - bár szorgalmasan dolgoznak - megalapozni jövőjüket, vagy egyszerűen a legszerényebben megélni önállóan.
C=Krisztián, D=Bernadett, B=Bia, G=Geri. Ezek a betűk őket jelölik minden barátjuk szemében.
Még kicsik, iskolások, kamaszok voltak tudtunk, tudtam segíteni, most csak az önállóvá válásukért folytatott küzdelmüket nézzük, nézem szívszorongva!
Amikor megérkeztek, ilyenné váló világ rémálmainkban sem jelent meg.
De unokáim és választottjuk nagyon erősek! Minden megpróbáltatás csak a hasznukra vált - remény, öröm - és pofára esés! Kivihetőnek tetsző tervek, megvalósulásnak látszó indulás - és majdnem leterítő ökölcsapás!
A mostani szakasz újra a remény, és biztosan most már ha kínkeservesen is de a megvalósulás is lesz!
Istennek terve volt fogantatásukkor velük - amit megengedett eddig, megenged most és meg fog engedni a jövőben mind az ő hasznukat szolgálja!
Dicsőség Istennek, h megengedi, h megtapasztaljuk az ő vezetését minden pillanatban, mert megadta nekünk - türelemmel kivárta, amíg ezt mindannyian észrevesszük - a kegyelmet, h ne maradjon bennünk semmi kétely arra vonatkozóan, h ha szívünkbe fogadtuk akkor minden a javunkra válik.
Közben persze nem lettem fiatalabb, érzem a kéményseprő betegség minden tünetét. amire még 11-15 évvel ezelőtt is kétkedve, vigyorogva legyintettem csak.
Folyamatosan alakul, változik az érdeklődési köröm, a dolgokhoz való hozzá állásom. Nem akarom ezt a változást nagyképűen bölcsességnek nevezni - szerintem az erőimet csoportosítom át, h arra fordíthassam amire a legnagyobb szükségem, szeretteimnek szüksége van.
Elképedve nézegetem pl. az orfűi eprest - ami néhány lépésszer néhány lépésnyi, és lányomék családi házának kertjében van, és már két évben egymás után, ebben az az évben pedig többször elverte a jég -, és hitetlenkedek, h miért nem tudom annyi idő alatt kirángatni belőle az undok szulákot, mint azelőtt. És sorolhatnám.
Persze azért vállaltam kihívásokat - én úgy neveztem, lefújtam a port a nyugdíjas agytekervényeimről - két évig evangélikus gyülekezetben voltam iroda-vezető, sekrestyés, meg ami kellett éppen. Szabadság nélkül, minden munkanapon és ha a liturgia azt kívánta máskor is.
Aztán van férjem, él még édesanyám... de folytatásnak egyenlőre ennyit, mert szerintem követni is enehezen lehetett.
Majd jövök még!
Sokszor gondoltam arra, h újra kezdem, mert feledésbe merülnek a velem történtek, megváltozik a véleményem dolgokról - aztán 2012. januári bejegyzéseimnek még sem volt folytatása.
Most itt verem a billentyűket és fogalmam sincs hol, hogyan folytassam. Nem is fogok időrendi sorrendben haladni, hanem ahogy felidéződnek az emlékek, ahogy megérintenek a napi történések, majd úgy.
Ami most a legjobban foglalkoztat - és több mint két éve ez a fő - felnőtté cseperedett unokáim jövője.
C és menyasszonya D többedszer vágott neki huszonéves SEAT-jukkal Hollandiának, éppen ma 3 hete, h puszta szerény megélhetésüket, életbe indulásukat biztosítsák. Itthoni hányódásuk, élet általi edzésük külön regény.
Aztán másodszor készül B és társa is - mert itt szüleik és nagyszüleik (azok mi vagyunk) támogatása nélkül képtelenek - bár szorgalmasan dolgoznak - megalapozni jövőjüket, vagy egyszerűen a legszerényebben megélni önállóan.
C=Krisztián, D=Bernadett, B=Bia, G=Geri. Ezek a betűk őket jelölik minden barátjuk szemében.
Még kicsik, iskolások, kamaszok voltak tudtunk, tudtam segíteni, most csak az önállóvá válásukért folytatott küzdelmüket nézzük, nézem szívszorongva!
Amikor megérkeztek, ilyenné váló világ rémálmainkban sem jelent meg.
De unokáim és választottjuk nagyon erősek! Minden megpróbáltatás csak a hasznukra vált - remény, öröm - és pofára esés! Kivihetőnek tetsző tervek, megvalósulásnak látszó indulás - és majdnem leterítő ökölcsapás!
A mostani szakasz újra a remény, és biztosan most már ha kínkeservesen is de a megvalósulás is lesz!
Istennek terve volt fogantatásukkor velük - amit megengedett eddig, megenged most és meg fog engedni a jövőben mind az ő hasznukat szolgálja!
Dicsőség Istennek, h megengedi, h megtapasztaljuk az ő vezetését minden pillanatban, mert megadta nekünk - türelemmel kivárta, amíg ezt mindannyian észrevesszük - a kegyelmet, h ne maradjon bennünk semmi kétely arra vonatkozóan, h ha szívünkbe fogadtuk akkor minden a javunkra válik.
Közben persze nem lettem fiatalabb, érzem a kéményseprő betegség minden tünetét. amire még 11-15 évvel ezelőtt is kétkedve, vigyorogva legyintettem csak.
Folyamatosan alakul, változik az érdeklődési köröm, a dolgokhoz való hozzá állásom. Nem akarom ezt a változást nagyképűen bölcsességnek nevezni - szerintem az erőimet csoportosítom át, h arra fordíthassam amire a legnagyobb szükségem, szeretteimnek szüksége van.
Elképedve nézegetem pl. az orfűi eprest - ami néhány lépésszer néhány lépésnyi, és lányomék családi házának kertjében van, és már két évben egymás után, ebben az az évben pedig többször elverte a jég -, és hitetlenkedek, h miért nem tudom annyi idő alatt kirángatni belőle az undok szulákot, mint azelőtt. És sorolhatnám.
Persze azért vállaltam kihívásokat - én úgy neveztem, lefújtam a port a nyugdíjas agytekervényeimről - két évig evangélikus gyülekezetben voltam iroda-vezető, sekrestyés, meg ami kellett éppen. Szabadság nélkül, minden munkanapon és ha a liturgia azt kívánta máskor is.
Aztán van férjem, él még édesanyám... de folytatásnak egyenlőre ennyit, mert szerintem követni is enehezen lehetett.
Majd jövök még!
2012. január 4., szerda
Ismét írnom kell
Milyen érdekes, vagyunk úgy, hogy amíg más fel nem hívja a figyelmünket fel sem tűnik, hogy (esetleg) betegek vagyunk?
Kedden sem volt már hangom, de már hétfőn sem nagyon - de nem törődtem vele. Tapasztalatokat szereztem a pécsi Zrínyi utca közepén álló 3-4 emeletes intézményben, - jó volt látni, amikor az összezsúfolódva várakozókon átnyomulva leültem egy üres székre, az ablakból szép kilátás nyílt az evangélikus gyülekezetünk szép, gondozott kertjére, amit ilyen szögből addig nem volt alkalmam látni - aztán hosszú perceken át telefonálta, majd gyógyszertárban kértem tanácsot mivel kezeljem a rekedtségem, vettem kakukkfüves kanalast, elengedtem a fülem mellett a tanácsot: ne beszéljen. Hazamentem, elmeséltem "kalandomat" az ügyintézőkkel, ebédeltünk és mint június 1-e óta 2 munkanap kivételével bementem szolgálatra. Igaz, amikor meg kellett szólalnom, nem igen értették, hogy mit mondok, így többször kellett ismételnem. Kiderült, megadta magát a kis kazán is, nem hajlandó 2-3 percnél tovább dolgozni, megoldás, hogy ki kell minden leálláskor húzni a konnektorból, meg vissza.... sem gyógyította meg. Az irodában 17 fok alá csökkent a hőmérséklet. Aztán szokásos lendületével beviharzott Kránicz Jóska - és mivel köszönésére valami artikulálatlan válasz sikeredett, kikerekedett szemekkel harsogta (ez az alaphangja): "Beteg vagy? Akkor mit csinálsz itt? Menj gyorsan haza! Meg érzem a kazán is sztrájkol." Tényleg, ötlött az eszembe, miért nem megyek haza? Aztán csengett a telefon. Újabb próbatétel! A Pénztárosunk volt, akivel együtt dolgoztuk végig a hétfői napot. Ő is azt kérdezi, miért nem vagy otthon?! A bizonylatok megvárnak! És még hidegebb van mint tegnap volt??? Na komolyan menj haza gyorsan, és addig nem is kellene jönnöd, amíg nem vagy rajta túl! Mennyik okos ember! - gondoltam. Aztán a közben előkerült lelkészünknek mondtam, én most haza megyek. Láttam nem érti. Vendége jött, arra figyelt. Kénytelen voltam utána menni és újra kipréselni a hangokat: "Lehet, hogy elsőre nem jött le nálad (azt hiszem ilyen stílusban még sem kellett volna zavarba is jöttem a saját megnyilvánulásomtól rendesen), de én most haza megyek, és úgy gondolom, szerdán sem jövök. Kiveszed a betegszabadságot? - kérdezte. Mire nekem nem ugrott be, hogy ő is tudja, hogy nekem olyan nincs, és hü.... fejjel magyarázni kezdtem státuszomat.... Aztán gyorsan elmenekültem amikor leesett, hogy ezt ő is nagyon jól tudja. (Még ilyen vénen is tudok bohócot csinálni magamból!!!!!)
Most bevetve a fekete retek közepében érlelt méz kanalazásától kezdve sok praktikát a pihenés gyakorlásától a némaságig, várom, hogy visszatérjen a hangom valamelyest. Közérzetem jó, lázat nem mérek. Vérnyomásom emelkedéséről férjem gondoskodik, aki tegnap óta bizonyos időközönként nem mulasztja el feltenni ugyanazt a kérdését: "Mennyi a lázad? Megmérted?" Tőlem kitelő harsogó nem válaszomra megjegyzi: Jaj de borzalmasan rekedt vagy még mindig! Mikorra fog elmúlni?"
Kedden sem volt már hangom, de már hétfőn sem nagyon - de nem törődtem vele. Tapasztalatokat szereztem a pécsi Zrínyi utca közepén álló 3-4 emeletes intézményben, - jó volt látni, amikor az összezsúfolódva várakozókon átnyomulva leültem egy üres székre, az ablakból szép kilátás nyílt az evangélikus gyülekezetünk szép, gondozott kertjére, amit ilyen szögből addig nem volt alkalmam látni - aztán hosszú perceken át telefonálta, majd gyógyszertárban kértem tanácsot mivel kezeljem a rekedtségem, vettem kakukkfüves kanalast, elengedtem a fülem mellett a tanácsot: ne beszéljen. Hazamentem, elmeséltem "kalandomat" az ügyintézőkkel, ebédeltünk és mint június 1-e óta 2 munkanap kivételével bementem szolgálatra. Igaz, amikor meg kellett szólalnom, nem igen értették, hogy mit mondok, így többször kellett ismételnem. Kiderült, megadta magát a kis kazán is, nem hajlandó 2-3 percnél tovább dolgozni, megoldás, hogy ki kell minden leálláskor húzni a konnektorból, meg vissza.... sem gyógyította meg. Az irodában 17 fok alá csökkent a hőmérséklet. Aztán szokásos lendületével beviharzott Kránicz Jóska - és mivel köszönésére valami artikulálatlan válasz sikeredett, kikerekedett szemekkel harsogta (ez az alaphangja): "Beteg vagy? Akkor mit csinálsz itt? Menj gyorsan haza! Meg érzem a kazán is sztrájkol." Tényleg, ötlött az eszembe, miért nem megyek haza? Aztán csengett a telefon. Újabb próbatétel! A Pénztárosunk volt, akivel együtt dolgoztuk végig a hétfői napot. Ő is azt kérdezi, miért nem vagy otthon?! A bizonylatok megvárnak! És még hidegebb van mint tegnap volt??? Na komolyan menj haza gyorsan, és addig nem is kellene jönnöd, amíg nem vagy rajta túl! Mennyik okos ember! - gondoltam. Aztán a közben előkerült lelkészünknek mondtam, én most haza megyek. Láttam nem érti. Vendége jött, arra figyelt. Kénytelen voltam utána menni és újra kipréselni a hangokat: "Lehet, hogy elsőre nem jött le nálad (azt hiszem ilyen stílusban még sem kellett volna zavarba is jöttem a saját megnyilvánulásomtól rendesen), de én most haza megyek, és úgy gondolom, szerdán sem jövök. Kiveszed a betegszabadságot? - kérdezte. Mire nekem nem ugrott be, hogy ő is tudja, hogy nekem olyan nincs, és hü.... fejjel magyarázni kezdtem státuszomat.... Aztán gyorsan elmenekültem amikor leesett, hogy ezt ő is nagyon jól tudja. (Még ilyen vénen is tudok bohócot csinálni magamból!!!!!)
Most bevetve a fekete retek közepében érlelt méz kanalazásától kezdve sok praktikát a pihenés gyakorlásától a némaságig, várom, hogy visszatérjen a hangom valamelyest. Közérzetem jó, lázat nem mérek. Vérnyomásom emelkedéséről férjem gondoskodik, aki tegnap óta bizonyos időközönként nem mulasztja el feltenni ugyanazt a kérdését: "Mennyi a lázad? Megmérted?" Tőlem kitelő harsogó nem válaszomra megjegyzi: Jaj de borzalmasan rekedt vagy még mindig! Mikorra fog elmúlni?"
2012. január 1., vasárnap
Régen jártam err!
Unokám figyelmeztetett: " régen blogoltál Nagyi!" Ezen én is meglepődtem, hiszen már a 2011-es év adventi gyertyái is leégtek...
2011. Hát beosztottam az időmet, az biztos! Június 1-től igent mondtam egy szolgálatra, ami minden munkanapon 4-5 órás rendszeres elfoglaltságot jelent - szeretem végezni, de bejelentettem, hogy áprilisban mást is hagyok kibontakozni ezen a területen, én köszönöm. Szép, szeretem - de az erőm! Egy lélek tudor hittestvérem "véletlenül" felgyújtotta agyamban a a gyertyát egy mondatával, amikor arról beszéltünk - miközben az éves egyházfenntartói járulékot fizette be 2011-es évre 2011. december 30-án 16 órakor - amikor ezt állapította meg mint, SZAKEMBER " az öregedésben a az a legnehezebb, megtanulni visszavenni az eddig megszokott és megélt tempóból!" Hát ez az! MEG KELL TANULNOM LASSÍTANOM!
Nagyon készültem a karácsonyi - új évi ünneplésre lélekben is, munkálkodással is, de aztán kaptam több akkora "pofont", hogy teljesen kiütött! Hiába tudom, hogy aki adja BETEG, teljesen elkeserít, hogy mát évtizedet is meghaladó próbálkozásaim ellenére a segítség nesze semmi fogd meg jól! Illetve olyan is volt, hogy a főorvos asszony engem tanított, hogy kell a szituációkat nem mellre szívva elviselnem! Úgy látszik a BETEG gyógyíthatatlan, viszont, az állapota egyre súlyosabb! Így aztán bőgtem kiabáltam, dúltam-fúltam! Persze ez nem volt jó nekem, SŐT - de ennyire telt!
Így aztán sikerült elrontanom, amit felszerettem volna építeni annyira szépre.
Ráadásul szeretteim is megtudták, mert éppen akkor telefonált lányom, amikor bőgtem, és persze, hogy észre vette a hangomon!
Aztán a mai reggelen megfogalmazódott bennem: köszönöm Uram, hogy ismét megmutattad, hogy türelemben mennyire fejlesztésedre szorulok! Mennyire hiányzik még mindig belőlem a megbocsátás alázata!
De azért ez így nincs jól!
2011. Hát beosztottam az időmet, az biztos! Június 1-től igent mondtam egy szolgálatra, ami minden munkanapon 4-5 órás rendszeres elfoglaltságot jelent - szeretem végezni, de bejelentettem, hogy áprilisban mást is hagyok kibontakozni ezen a területen, én köszönöm. Szép, szeretem - de az erőm! Egy lélek tudor hittestvérem "véletlenül" felgyújtotta agyamban a a gyertyát egy mondatával, amikor arról beszéltünk - miközben az éves egyházfenntartói járulékot fizette be 2011-es évre 2011. december 30-án 16 órakor - amikor ezt állapította meg mint, SZAKEMBER " az öregedésben a az a legnehezebb, megtanulni visszavenni az eddig megszokott és megélt tempóból!" Hát ez az! MEG KELL TANULNOM LASSÍTANOM!
Nagyon készültem a karácsonyi - új évi ünneplésre lélekben is, munkálkodással is, de aztán kaptam több akkora "pofont", hogy teljesen kiütött! Hiába tudom, hogy aki adja BETEG, teljesen elkeserít, hogy mát évtizedet is meghaladó próbálkozásaim ellenére a segítség nesze semmi fogd meg jól! Illetve olyan is volt, hogy a főorvos asszony engem tanított, hogy kell a szituációkat nem mellre szívva elviselnem! Úgy látszik a BETEG gyógyíthatatlan, viszont, az állapota egyre súlyosabb! Így aztán bőgtem kiabáltam, dúltam-fúltam! Persze ez nem volt jó nekem, SŐT - de ennyire telt!
Így aztán sikerült elrontanom, amit felszerettem volna építeni annyira szépre.
Ráadásul szeretteim is megtudták, mert éppen akkor telefonált lányom, amikor bőgtem, és persze, hogy észre vette a hangomon!
Aztán a mai reggelen megfogalmazódott bennem: köszönöm Uram, hogy ismét megmutattad, hogy türelemben mennyire fejlesztésedre szorulok! Mennyire hiányzik még mindig belőlem a megbocsátás alázata!
De azért ez így nincs jól!
2011. július 15., péntek
2011. április 11., hétfő
Feliratkozás:
Bejegyzések (Atom)
