Újra itt!

Kedves szeretteim, barátaim, követőim, akik már régen lemondtatok arról, h újra megjelenek itt.

Sokszor gondoltam arra, h újra kezdem, mert feledésbe merülnek a velem történtek, megváltozik a véleményem dolgokról - aztán 2012. januári bejegyzéseimnek még sem volt folytatása.
Most itt verem a billentyűket és fogalmam sincs hol, hogyan folytassam. Nem is fogok időrendi sorrendben haladni, hanem ahogy felidéződnek az emlékek, ahogy megérintenek a napi történések, majd úgy.
 Ami most a legjobban foglalkoztat - és több mint két éve ez a fő - felnőtté cseperedett unokáim jövője.
 C és menyasszonya D többedszer vágott neki huszonéves SEAT-jukkal Hollandiának, éppen ma 3 hete, h puszta szerény megélhetésüket, életbe indulásukat biztosítsák. Itthoni hányódásuk, élet általi edzésük külön regény.
Aztán másodszor készül B és társa is - mert itt szüleik és nagyszüleik (azok mi vagyunk) támogatása nélkül képtelenek - bár szorgalmasan dolgoznak - megalapozni jövőjüket, vagy egyszerűen a legszerényebben megélni önállóan.
C=Krisztián, D=Bernadett, B=Bia, G=Geri. Ezek a betűk őket jelölik minden barátjuk szemében.

Még kicsik, iskolások, kamaszok voltak tudtunk, tudtam segíteni, most csak az önállóvá válásukért folytatott küzdelmüket nézzük, nézem szívszorongva!
Amikor megérkeztek, ilyenné váló világ rémálmainkban sem jelent meg.
De unokáim és választottjuk nagyon erősek! Minden megpróbáltatás csak a hasznukra vált - remény, öröm - és pofára esés! Kivihetőnek tetsző tervek, megvalósulásnak látszó indulás - és majdnem leterítő ökölcsapás!

A mostani szakasz újra a remény, és biztosan most már ha kínkeservesen is de a megvalósulás is lesz!

Istennek terve volt fogantatásukkor velük - amit megengedett eddig, megenged most és meg fog engedni a jövőben mind az ő hasznukat szolgálja!
Dicsőség Istennek, h megengedi, h megtapasztaljuk az ő vezetését minden pillanatban, mert megadta nekünk - türelemmel kivárta, amíg ezt mindannyian észrevesszük - a kegyelmet, h ne maradjon bennünk  semmi kétely arra vonatkozóan, h ha szívünkbe fogadtuk akkor minden a javunkra válik.

Közben persze nem lettem fiatalabb, érzem a kéményseprő betegség minden tünetét. amire még 11-15 évvel ezelőtt is kétkedve, vigyorogva legyintettem csak.

Folyamatosan alakul, változik az érdeklődési köröm, a dolgokhoz való hozzá állásom. Nem akarom ezt a változást nagyképűen bölcsességnek nevezni - szerintem az erőimet csoportosítom át, h arra fordíthassam amire a legnagyobb szükségem, szeretteimnek szüksége van.
Elképedve nézegetem pl. az orfűi eprest - ami néhány lépésszer néhány lépésnyi, és lányomék családi házának kertjében van, és már két évben egymás után, ebben az az évben pedig többször elverte a jég -, és hitetlenkedek, h miért nem tudom annyi idő alatt kirángatni belőle az undok szulákot, mint azelőtt. És sorolhatnám.

Persze azért vállaltam kihívásokat - én úgy neveztem, lefújtam a port a nyugdíjas agytekervényeimről - két évig evangélikus gyülekezetben voltam iroda-vezető, sekrestyés, meg ami kellett éppen. Szabadság nélkül, minden munkanapon és ha a liturgia azt kívánta máskor is.

Aztán van férjem, él még édesanyám... de folytatásnak egyenlőre ennyit, mert szerintem követni is enehezen lehetett.
Majd jövök még!