Gondolatok a 130. zsoltár 5. és 6. verséről
"Várom az Urat, várja az én lelkem, és bízom az ő ígéretében. Várja lelkem az Urat, jobban, mint az őrök a reggelt, mint az őrök a reggelt. (Zsolt 130:5-6)
Gyökössy Endre: Ezt a tündöklően szép, de megrendítő zsoltárt Luther Márton mindennap elolvasta, elmondta. Nem csodálkozom rajta. Bennem mindig egy diákkori emlékem elevenedik fel, amikor hallom. Cserkész voltam, és a Berettyó partján sátoroztunk, amikor a cserkész tiszt sorba állított bennünket, és megbízott azzal, hogy őrködjünk éjjel. Sorsot húztunk, rám a hajnali négy és hat óra közötti idő esett. Büszkén ki is mentem a cserkészbottal, a szépen megkötött cserkésznyakkendőmben, kabátomban, de öt perc múlva már annyira féltem, hogy el nem tudom mondani. Amikor mozgott a bokor, azt hittem, farkas van benne, pedig csak egy kis sündisznó volt. A Berettyóban néha felvetette magát egy-egy fényes hátú hal, és amikor visszacsobbant, a hangra azt hittem, evezőcsapások hangja. Egyedül éreztem magam és féltem.
Hosszú évtizedek óta tapasztalom beteg lelkű embereknél, hogy két ősellenség támadja meg az emberi lelket: az egyedülvalóság és a félelem érzése. Sokszor hallom: "Jaj, tiszteletes úr, de magányos vagyok." Pedig nagycsaládban él. "Igen, de befalazottan, páros vagy csoportos magányban. Az egyik az egyik sarokban, a másik a másikban. Nem tudom, hogy mitől félek, de úgy szorít, mint egy vasabroncs. Nem kapok levegőt, és csak szorongok, szorongok. A nyugtató csak ideig-óráig segít, ülök az ágyban és vacogok." Úgy húzódunk be sokszor a szobánk sarkába, mint a félő állatok a vackukba. Elnémuló nép lettünk, behúzódva Kelet-Európa csücskébe. Jaj, mi lesz velünk?!
Testvérek! Ma, Adventben, Bihácson lőnek, égnek a házak, emberek halnak meg óráról-órára.
Várja lelkem az Urat, mint az őrök a reggelt!
Hogy mikor hajnalodik? 50 ezer év kellett ahhoz, hogy ne együk meg az embert. Lesz még 50 ezer évünk arra, hogy ne is öljük meg? Hát emberek vagyunk mi vagy még nem? Még csak a fejlődés közepén tartunk? Az Isten olyan kegyelmes volt, hogy adott egyszer egy mintaembert, egy proto homo-t, hogy ránézhessünk, hogy példát vehessünk róla. Ő azt mondta: "Jer, kövess engem!"
Várja lelkem az Urat, várja. Advent első vasárnapja van, még háromszor hallani fogjuk ezt az Igét.
Christkind! Bambino! Gyermeket csináltunk az Úrból. Ajándékot hoz: nyakkendőt, kis, mozgó tankot. Összegyömöszöltük, visszatettük az Urat a bölcsőjébe, de Ő kinövi a bölcsőt, és ránő a keresztre, ráfekszik érettünk, helyettünk és miattunk. Őt várjuk? Nagyon kérem a testvéreket, olyan Karácsonyunk legyen, aminek nem hiányzik a közepe! Az az életünk baja, hogy lassan mindennek hiányzik a közepe: hitünknek, magyarságunknak, becsületünknek. Ha egy kocsikeréknek kihullik a tengelye, felborul. Ezért van ennyi kiborult ember, mert már nem tudunk leborulni. Ne hiányozzék a Karácsony közepe!
Hogyan lett Karácsony? Hiszen az első nagy ünnep Húsvét volt, a Feltámadás ünnepe. Az első két évszázadban január 6-án ünnepelték Jézus születését - Epiphania Domini: az Úr megtestesülésének napján. 325-ben a Niceai Zsinaton határozta el az egyház, hogy december 25-re teszi a Karácsony ünnepét. Bölcsen döntött, ugyanis erre a napra egy nagy pogány ünnep esett: a Nap megújulásának ünnepe. Lassan felszívódott ez a pogány szokás, és a helyére lépett a Karácsony. Rómából terjedt el az egész Római Birodalom területére. A fenyő pedig - mint szimbólum - állítólag Svédországból származik. Magyarországon Podmaniczky báró gyújtotta meg a gyertyát az első karácsonyfán a XIX. század közepén. Ausztriából hozta, mindenki megörült neki. Naplójából tudjuk, hogy családjának elmondta, a fenyő arra mutat rá, hogy Jézust nagyon fiatalon, 33 éves korában ölték meg. A gyertyák, amiket egyenként meggyújtunk, jézusi igazságokat jelképeznek. Leírta a naplójában, hogy akkor lepődött meg a legjobban, amikor az egyik unokája arra kérte, mondjon egy-két Igét. A boldogmondásokat idézte fel Karácsonykor.
Egyszer panaszt tett egymásra egy mérges és egy nagyon hívő teológus Ravasz püspök úrnál, aki miután meghallgatta őket, azt mondta a hívőnek: "Kérj bocsánatot!" Miért én, kérdezte az, mire a válasz: "Mert te vagy közelebb Jézushoz." Neki nem Christkind, nem bambino, nem Jézuska Jézus, ő tegye meg. Adjunk valamit tovább abból a bocsánatból, amiért mi is így könyörgünk: "Bocsásd meg a mi vétkeinket, amiképpen mi is megbocsátunk az ellenünk vétkezőknek." Az Úr napján, Karácsonykor szabad megbocsátani. Nem nagy szavakkal, hanem egy csókkal, egy kedvesen becsomagolt, jelképes kis ajándékkal.
Karácsony után egyszer beesett hozzám egy aranyos Váci úti munkásasszony zokogva. Kérdeztem tőle, miért sír. Azt mondta örömében, mert Karácsonykor a menye megcsókolta és mamának hívta. Egy csók és egy ölelés tette boldoggá, nem pedig egy drága csomag. Valakinek belesúgni a fülébe: szeretlek.
Amikor Podmaniczky intendáns úr átadta gyermekeinek, unokáinak az ajándékokat, mindegyiknek elmondta, hogy ezek csak jelképek: Isten ajándékait jelképezik.
Ő nekünk adta a Fiát. 40 évig fenyőünnepnek nevezték Karácsonyt, legyen most már az Úr napja! Ne játék legyen a Jézuska, hanem az Úr, akit nekünk adott Isten! Merjünk emberek lenni. Ha valakit jó embernek, szép embernek, okos embernek, művelt embernek mondunk, az kevesebb, mintha azt mondanánk: ez ember. Ne maradjon ez itt a szószéken! Ne falazzák be ide!
Várja szívem az Urat, mint őrök a reggelt, mint az őrök a reggelt. Hogy minden gyertyagyújtáskor, minden csókkal, kéznyújtással, minden jelképes ajándékkal megvilágosodjon. Ámen
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése